Petinek ma nyílt napja volt. Az utolsó, tekintve, hogy negyedikesek vagyunk.
Nehéz lesz elbúcsúzni Kriszti nénitől.
Peti második osztály második félévében került ebbe az iskolába, ebbe az osztályba, Kriszti néni gondoskodó és szakértő kezei közé.
Milyen volt Peti, amikor idekerült?
Frusztrált, dühös, elkeseredett, motiválatlan. Utált tanulni. Nyilván nem is akart. Olvashatatlanok voltak a füzetei. Sírva jött haza az iskolából. Nem egyszer vele sírtam. Itthon tombolt benne az elfojtott agresszió, amit a folyamatos kudarcélmények okoztak benne. Állandóan konfliktusba került a testvéreivel. A munkája nem nem fejlődött, hanem egyenesen visszafejlődött. Az első osztály sem volt egy sikertörténet. A második osztály azonban szeptembertől januárig egy megállíthatatlan lejtmenet volt. Novemberben már tudtam, hogy baj lesz, ha nem teszek valamit, és agyaltam, hogy merrefelé van számunkra kiút. Mit kell tennem ahhoz, hogy visszafordíthassuk a folyamatot. Mit tegyek, merre induljak, hogy a sok más mellett a legfontosabb, a tanuláshoz való viszonya helyrejöjjön.
Azután január végén történt két dolog, amit nevezhetünk kvázi utolsó cseppnek is a pohárban.
Akkoriban rendkívüli módon érdekelték őt a rovarok és pókok. Folyamatosan bogarászott, és mindenhol megtalált mindenféle ízeltlábút. Rajzolni is nagyon szeretett világéletében, és persze folyamatosan rovarokat rajzolt. Művészi szinten. Misi Mókus volt a kötelező olvasmány. Borítót kellett készíteni az olvasónaplóra. Mi mást rajzolt volna rá a lelkem, ha nem egy pókot, aki Misi Mókussal beszélget?! Másnap borító nélkül jött haza az olvasónapló. Kérdezem tőle, mi történt. A válaszra nem voltam felkészülve: A tanító néni LETÉPTE! A művészi gondossággal rajzolt borítót. Tudtam, hogy az állandó bogarászása gondot okoz neki az iskolában. De erre akkor sem számítottam.
A másik dolog, ami aztán betette a kiskaput, hogy másnap kaptunk a tanító nénitől egy tájékoztatást a második félévben bevezetésre kerülő osztályzási rendszerről. Eszerint 60%-tól kettes a matek röpdolgozat. Egy hiba már négyes. A gyerek élete első osztályzata egyes volt. 💔 Ott és akkor nem volt erőssége a matematika. Bár utólag visszatekintve már világos, hogy nem neki “nem volt erőssége” a matek…
Az iskolaváltás egy külön, nagyon hosszú történet, egy másik alkalomra. Most maradjunk annyiban, hogy Petit átírattam egy másik iskolába, ahol egy olyan tanító nénit kapott, aki sok munkával, de maradéktalanul visszafordította a folyamatot: megszerettette vele a tanulást. Megtanította tanulni. Megtanította szépen dolgozni. Hirtelen értette a matekot is. Senki nem szólt rá a bogarászásért. Elmaradtak az esti sírások. A kudarcok okozta frusztrációt nem kellett levezetnie a testvéreivel való konfliktusokban. Mert nem voltak.
Bónuszként fél évig minden nap egy órát tölthettünk kettesben az autóban az utazások alatt, és nagyon jókat beszélgettünk.
Azóta városi rajzversenyt is nyert már, és számos más versenyen is részt vett különbőző eredményekkel.
A bizonyítványa mindig gyönyörű.
Én pedig már nem rettegek, hogy mi lesz vele. Tudom, hogy egy vakmerő döntésnek köszönhetően végül olyan alapokat kapott, amire bármit felépíthet, amit csak akar, és amit senki nem vehet el tőle.
Ezt mind Kriszti néninek köszönhetjük. És köszönjük.
És köszönjük a mai nyílt napot is. Nemcsak megnyugtató látni, hogy hogyan is érte el Petinél – és sok más kisgyereknél is – azt az eredményt, amit, de üdítő és inspiráló is. ❤️
Nagyon sok tanító nénihez és bácsihoz volt már szerencsénk. Kriszti néni egyértelműen dobogós közöttük. 🏅
